Ma először próbáltam átadni embereknek némi nemű tudást. Jógázni indultunk, én szerettem volna kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni az elméletre, arra, hogy mire tanítana bennünket ez a szemlélet. mármint hogy ez a test-szemlélet, vagy testhasználat-szemlélet, vagy tartás-mozgás-test-lélek-szellem egység szemlélet. 5en voltunk jelen, az elején. Sajnos semmilyen eszköz nem volt, se matrac, se fűtés, se pokrócok, se blokkok, semmi. Nyafogtak is rendesen. Már az ülésnél minden összetört bennük, de még egy kicsit bírták, az első ászána után mégis 3an kimentek. Egyszerűen csak fogták magukat és kimentek. Azt hiszem jól vettem a dolgot. És még utólag is. Furcsa módon nagyon nyugodt voltam végig, és magabiztos abban, amit át szertnék adni. Az angol nehéz volt ugyan, mert jóga instrukciókat adni magyarul is nehéz volna, de egy másik nyelven még inkább kihívás. Akik maradtak, ők örültek és tetszett nekik, hogy megpróbáljuk az alapoktól és lassan haladunk egyik ászánától a másikig, és hogy részletezzük őket. Azt hiszem jobb is, hogy csak azok maradtak, akiket tényleg érdekelt, és akik szerettek volna valamit tanulni és befogadni. Azt hiszem, hogy amiben fejlődnöm kell, az a struktúráltság, mert hiába tudtam, hogy kb mit akarok elmondani és mit megcsináltatni velük, azért mindezt alakítani kell a jelenlévők kedvéhez. VAgy lehet, hogy ez butaság, csak meg kell teremteni azt a figyelmet, ami őket is segítheti?örülök egyfelől, hogy nem a tánccal kezdtem, nagyon tanulságos volt. érzem, hogy rengeteg mondandóm van, de egyfelőle nem vagyok biztos benne, hogy ez érdekel másokat, és abban sem, hogy nem evidenciák. nem tudom, mennyire azok, számomra nagy tanítások voltak. Egyfelől saját tapasztalás, másfelől pedig magambaszívtam én is azoktól, akik tanítottak. Gyakorolni kell, csinálni kell, most mégis úgy érzem, hogy más a helyzet. Nekem is sok inputot kell beleraknom, de ugyanakkor nagyon kellenek hozzá az emberek, hogy ki tudjam próbálni magam. Tehát ez egyfajta függés?Tesztelem az embereket? nem akarom felvállalni, hogy tanár vagyok. Nem tudom ezt sem nekik, sem magamban kimondani, hogy ez most egy új szerep és igenis vállalom. CSupán azt csinálom, hogy ott vagyok, és viszem az eseményeket előre, de kibújok az alól, hogy a tanárt illető felelősséget és tekintélyt vállaljam. nem merem vagy nem érzem jogosnak, hiszen se nem vagyok idősebb, se nem vagyok okosabb. De mégis nagyobb a tapasztalatom valamiben, tehát ez már feljogosíthatna arra, hogy kiérdemeljem a tanár szerepét. Ez valami olyasmi, amit önmgamban kell lejátszanom.
Tegnap a tanároknál volt a vacsora. Egész nap főzésre készülődtünk, bevásároltunk, aztán nekiálltunk. Készült lecsó és almás sütemény, chapati- maldív módra, és izraeli saláta, valamint Garba főzött Afrikai egytál ételt, szószerint egy tálban volt a basmati öko barnarizs valami jókis szószban meg zöldségek és csirke. Kézzel ettünk, mint ahogy az afrikaiak szokták. Garba azt mondja, hogy így nincsen még egy masina közbeiktatva, már amikor a kézhez ér az étel, a szervezet elkezdi emészteni :) és így sokkal ízletesebb is. hát meg viccesebb is az biztos. Illetve ittunk afrikai borokat, szólt az afrikai zene. És nagy beszélgetések. Amu, a 40 év körüli designer pasi aki mindig hümmög akárki akármit mesél neki, azt mondta szerinte nagyon strong minded vagyok. És még csupa szépet és jót, mások is megerősítettek ebben. Ezalatt az egy hét alatt én is érzem, hogy már rengeteg lapomat megvillantottam, és igazán nyitott fülekre találtam. Azt is mondták, hogy csak szert kéne tennem egy kis önbizalomra, mert csak az mozdíthat előre. Hát nagyon remélem, hogy a tanulás során érzem majd a fejlődést, és a fennmaradó időben sikerül a táncot is illetve az egyéb gyógyító technikákat elkezdeni átadni. Úgy érzem, hogy egyszerűen meg kell történnie, mostmár nagyon nagyon közel van az idő, amikor el kell kezdenem ezt csinálni, és érzek erőt hozzá, még ha azt is tudom, hogy a pakliban van, hogy nem jönnek el, vagy kimennek a foglalkozásról. nem adhatok át mindent azonnal. nem rakhatom rájuk az egész nagy puttonyomat, ami telis tele van tapasztalással, sok sok megkönnyebbüléssel, ráismeréssel, sóhajjal, ezen mind-mind át kell menniük nekik is. Nem adhatom oda a saját felismeréseimet, az nem fair, az nem megy. Nekik, az embereknek maguknak kell érezniük a hívást, hogy erre szükségük van, és akkor meg fogják tudni kapni. Nem tudom átadni azt a valamit, hogyha nincs vevő, ha nincs ott a másik oldalon az ember és annak a szíve meg a feje, hogyha ő nem akarja megkapni. nem erőltethetem rá senkire, hogy gyógyítsa magát, hogy legyen türelme.
És ide kapcsolódik az is, az az élmény, amit pár napja az egyik tanár tartotta jóga órán történt. Szürnyülködve néztem körbe, hogyan végzik a gyakorlatokat a lányok. Egytől egyik másképpen, kicsavarodva, minden kontroll és minden figyelem és fegyelem nélkül. Amikor a fejenállást csinálták röhögcsélve és összevissza, akkor már egy kicsit megijedtem. A tanárnő egyszer sem állt fel kijavítani senkit, és az insturkciói is csak az alap dolgokat tartalmazta. Nagyon nehéz mindent átadni, de az amit ő mondott az definitely kevés volt. A végén volt egy 11 perces meditáció, amit végigbőgtem. Visszagondoltam a mi kis niás csoportunkra, az ottani tekintetekre és mozdulatokra, arra a fegyelemre és figyelemre önmagunk és egymás felé. Nagyon hiányoznak! És hiányzik a biztonság is és a jól megszokott dolgaim is hiányoznak. Itt minden más, új arcokat kell megszokni és elfogadni, annyi mindent kell elfogadni és tolerálni, hogy néha úgy érzem, meg kell szűnnöm létezni, hogy el tudjam viselni ezt a rengeteg újat a régihez képest. Szóval akkor ott a meditáció alatt, ami olyan volt mintha fabábúhoz beszélne a hang, nosztalgikus hangulatba kerültem. Án már az első perc után ellazítottam minden porcikámat, és transz szerű állapotban zokogtam hangtalanul. Arra gondoltam, vajon van-e a teremben bárki is, aki később emlékezni fog erre a pillanatra, hogy talán először tapasztalja meg az egységet, elengedettséget és nem-akarást, és hgoy ez milyen fantasztikus volna! mert tudom milyen volt először, milyenek voltak nekünk...hát mert nagyon mások. és sírtam azért is, mert piszkosul nagy mázlista vagyok az összes tanárommal és közösségemmel, ahová bekerültem, mert csodálatos pillanataink voltak és mindegyikre emlékezünk és ez visz előre bennünket, hogy egyre jobban és mélyebben ismerjük meg önmagunkat és azt, hogy mire vagyunk képesek. Természetesen az Andi a főszereplője az én elérzékenyülésemnek, mert az ő hangja mindig cseng a nia órákon, az ő szeme mindig csillog, és minden alkalommal nemes dolgok születnek a vezénylete alatt. Szeretem, amikor a dolgok jelentőséget kapnak, ennyire egyszerű. _De csak mi tudunk jelentőséget tulajdonítani nekik. Nem hibáztatom a lányt, hgoy úgy tartotta a jógát, ahogy. Én nem tudnék ilyet tartani, én még 5 emberrel sem tudtam elbánni, nemhogy 40-el, amennyivel ő. Viszont sokat tanultam tőle arról, hogy mi az amit és ahogy én biztosan nem szeretnék másokat a testük nevelésére tanítani. Azért még gondolkodom rajta, hogy beszélek vele, hátha együtt tudnánk működni...nem tudom. sok minden van, ami forrong itt az emberben, annyi a lehetőség és minddel élni...hát...
De eddig minden reggel a 8 órai reggeli előtt kelünk jóval, én taichizom, buddhisták borulnak meg meditálnak, zuhi, és úgy jön a reggeli. Ez számomra már hatalmas siker, otthon nem tudtam ezt megvalósítani.
Az is siker azt hiszem, hogy szinte mindent értek, ami körülöttem zajlik, és az energiám nem megy el arra, hogy azon fáradozzak, hogy megértsem miről van szó, vagy hogy meg tudjam értetni magam. Az is fantasztikus, hogy mindneki konkrét céllal jött ide, megtalálni önmagát, megtalálni a sorsát, a hogyan továbbot, és ez a motiváció épp elég ahhoz, hogy közös erővé váljon.
Arrol meg egy kölön bejegyzést kell írnom, hogy micsoda élmény az, amikor effektíve azt tanulod, arrol hallasz, arrol beszélsz, ami régóta leginkább érdekel, és már nem csak a kapujában állsz, hanem rajta vagy azon az úton, amin lenned kell.
Garbáéknál tegnap a közös vacsin ittunk afrikai teát is. Ezt még elmesélem. Kicsi üvegpoharak, ezüst teáskanna, de max 1 liter fér bele, talán kevesebb. szóval vmi titkos afrikai tea, mentalevél meg egy kis cukor volt benne. 3szor kell forrázni, és mindegyik körben más izu a tea. Az első erős, és agyonüt mint az élet. A másik már jobban leülepedett, mint a barátságok. A harmadik lágy és harmonikus, mint a szerelem. Legalábbis olyannak kéne lennie. Nekem ízben nem volt nagy különbség a második és a harmadik kör között, de sokszor a barátság meg a szerelem között sincs olyan óriási, nemigaz..?
Garba azzal játszott, hogy egyre feljebb és feljebb emelte a kancsót. Sosem lögybölte ki a teát. Miután a poharakba került, mindegyiket felmelegíti vele, majd átöntögeti egymásba, és vissza a kannába végül. Ezzel a teát is hűti, a saját elméjével egyetemben, mert az öntés közben, főleg ha magasról öntöd, nagyon kell koncentrálni,k hogy ne öntsd félre, és ezzel ellazulsz és jobb a hangulat is. Tudjátok, ez az ember...ez mindig bölcs mindig pozitív, mindig mindenről sztorizgat, mindenről eszébe jut valaki vagy valami a világ másik felén, ja és rendkívül fejlett a humora, amire meg azt mondja hogy az afrikaiak nagyon szegények, nincs másuk csak a humor...
jövök haitivel nemsokára.
